Igazából ez nem teljesen igaz, hisz néha velük is előfordultak balesetek, de lényegesen ritkábban, mintha manapság próbálkoznánk a meztelen lábbal közlekedéssel.
Egyrészt az utak általában földesek, homokosak voltak. Nem volt rajtuk széttörött sörösüveg, ablaküveg, és egyéb hasonló nyalánkság, kövek sem igazán. Ha netán bele is akadtak egybe, akkor vette a fáradságot lehajolni érte, hogy oldalra dobja, nehogy valakinek baja legyen belőle.
Ha szántott a földecskéjén, vagy bérmunkában végzett paraszti munkát, boronált, húzatott, ásott, kapált, akkor is ha talált nem a földbe valót, akár egy régi tányér-, vagy csupordarabot, szöget, bármit, azt fölvette, ha ott volt a mezsgye, akkor ideiglenesen kidobta oda, de általában inkább felszedték egyből azt is. Így a földön lényegében bátran lehetett mezítláb dolgozni.
Épp ezért mind városon, mind falun abban az időben másképp lépdeltek az emberek mint manapság.
Városiak azért, mert bár az utak simábbak voltak, mint a falvakban, viszont a cipő semmivel sem volt jobb minőségű, mint a szegény ember bocskora, csak szebben nézett ki.
Manapság – hogy nem kell foglalkozni vele, hogy mi van előttünk – általában sarokra lépünk, aztán teljes testsúllyal végiggördülünk lábunkon egészen a lábujjunkig.
Régen pont fordított volt a helyzet, úgy lépdeltek az emberek, mint mostanság, ha kimegyünk a folyópartra, ahol kavicsok is vannak. Először lábujj, majd fokozatosan végig a sarokig. Menet közben pedig ha valami szokatlant érzel félúton abbamaradhat a mozdulat, és nem történik baj. Ehhez persze a lábfejet meg kellett feszíteni minden lépésnél, így aztán nem csoda, ha a régiek vádlija jóval izmosabb volt a maiaknál minden konditermi edzés nélkül.
No és persze az is hozzájárult az egészhez, hogy a gyermekkoruktól kezdve mezítlábon járástól a talp bőre megvastagodott, és ha ez megtörtént – nem az volt a fő gond, hogy pedikűrössel le kéne szedetni, vagy pedig valami alkalmatossággal lekaparni.
Fotó: Adományozó/Fortepan, Magyar Földrajzi Múzeum, Kerekes J.Zoltán Forrás
