Feltetted már magadnak ezt a kérdést: “Nem értem, miért vagyok ilyen magányos? Mindig mások boldogságáért aggódom, de az senkit nem érdekel, hogy én hogyan érzem magam”.
Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amivel a magányos emberek találkoznak. Vannak, akik annak érdekében, hogy kiegyensúlyozott baráti kapcsolataik legyenek, hajlamosak arra, hogy elhanyagolják saját magukat.
Ők azok, akik mindent megtesznek barátaikért, és közben nem veszik észre, hogy a saját boldogságukért egy fikarcnyit sem tettek. Aztán végül ott állnak magányosan és szomorúan, s azon csodálkoznak, hogy miért nem veszik észre a barátaik, hogy ők mennyire magányosak.
Miért nem jó ez a módszer? Nagyon sok energiát emészt fel, és közben ott maradunk fáradtan, boldogtalanul, céltalanul egy korántsem jó életben, és már nem akarunk semmit.
Az önfeláldozáson alapuló szeretet logikája azon alapszik, hogy, ha megmutassuk másoknak, hogy mennyire fontosak nekünk, akkor ők is hasonlóképp fognak cselekedni. Viszont ez egyáltalán nem biztos, és nem is várhatjuk el!
A helyzet akkor kezd aggasztóvá válni, amikor az ember sokkal többet ad, mint amennyit kap!
Egy idő után az állandóan “adó” ember elakad, és nem fogja tudni, hogyan változtassa meg az eddigi viselkedési mintát. A legjobb, amit tenni lehet ilyen helyzetben, hogy felajánljuk a szeretetet, de ne felejtsük el “visszakérni”. Ha nem is kérjük konkrétan számon, figyeljünk oda, mennyi szeretetet kapunk.
Fontos megtanulni, hogy nem tudjuk megváltoztatni más emberek életét – csak megfigyelők és támogatók lehetünk más életében. Fontos megpróbálni megtartani ezeket az egészséges határokat a körülöttünk lévőkkel való kapcsolatainkban, legyünk függetlenek, ne az határozza meg az életünket, hogy milyen kapcsolatot ápolunk másokkal.
Vigyázzunk magunkra, mielőtt másokra vigyáznánk!
