Persze nem egy különleges dolog ez, hisz hol legyen etikett, ha nem a társas kapcsolatokban?
Ha régen vendégül láttak valakit, – akit persze tiszteltek, szerettek, vagy épp valamilyen módon függtek tőle – akkor szívüket-lelküket kitették azért, hogy a vendég jól érezze magát, kellemes emlékkel térjen haza.
Ehhez persze mind a vendéglátónak, mind a vendégnek tenni kellett egy-két dolgot.
Egy biztos, hogy a jó házigazda szívét – lelkét beleadta a vendéglátásba, sokszor inkább túlzásba estek, minthogy szó érje a ház elejét…
Az más kérdés, hogy nem mindenki számított vendégnek.
Például ha egy szomszéd nézett be pár szót váltani, megbeszélni egy munkát, vagy akár hírt hozni – az nem számított vendégségnek, nem voltak kötött szabályok.
Ugyanígy nem számított vendégnek a benéző közeli rokonság.
Testvér, szülő, gyermek.
Vendégül láthatták persze, de mindennapos benézéskor ez nem volt kötelező.
Régen, ha tudták is hogy vendég jön, nem feltétlenül szakították félbe az épp aktuális – persze tisztább – munkát.
Ám ha megérkezett, – és kedves vendég volt – akkor illett azonnal félbehagyni a munkát, köszönteni, és invitálni, hogy kerüljön beljebb.
A várt, kedves vendéget nem a konyhában, vagy a szoba kintebbi részén – ami a tengeri fosztás, fonás, benti munkák helye – hanem a helyiség belső részébe hívták.
Itt van az asztal, karosláda, székek.
Hiába invitálták a vendéget, magától nem ülhetett le, csak akkor, amikor elhangzott a bűvös mondat: foglaljon helyet, ne vigye el az álmunkat…
És csak arra a helyre ülhetett, amit felkínáltak neki.
Ez általában a házigazda dolga volt, megfogta azt a széket, vagy ülő alkalmatosságot, amin a vendéget látni akarták.
De mielőtt leült volna, a gazdasszony kötényével letörölte a széket – akkor is, ha teljesen tiszta volt, ez a tisztelet jele volt.
Akármilyen szegény volt is a ház – a vendégnek kínálás járt.
Nagy szégyen volt, ha ezt nem tudták megtenni.
Jó háznál direkt félretettek egy kis szalonnát, kolbászt ilyen alkalmakra.
És persze volt mindig pálinka és bor is a háznál.
Ezt hívták kínáló italnak, és valójában ez volt a legfontosabb.
Faluhelyen kötelező volt a kínálás, és szófordulatokat használtak.
A gazdának, gazdasszonynak illett többször kínálni a vendéget, és a vendégnek meg el kellett fogadni a kínálást – de csak harmadik alkalommal.
Aki első kínálásra vett, arra könnyen ráfogták, hogy falánk.
Elsőre-másodikra még szabódni kellett, kifogásokat találni.
Elsőre kínálni csak teli tállal lehetett, és illett bizony után kínálni is, ha evett már a vendég – biztatni kellett, hogy egyen csak nyugodtan, „ahol 4 ember jóllakik, maga sem maradhat éhen”,
vagy „Ne mondja már, hogy nem bír többet enni, nincs olyan rakott szekér, amire még ne férne” szöveggel.
És ezt általában illik addig mondogatni, míg végre el nem fogadják.
Van olyan hely, ahol egyből hellyel kínálás után már ételt is hoznak, sok helyen viszont a vendégség vége fele csak, amikor a vendég jelzi, hogy már indulna.
Épp ezért nem szabad az érkezőnek hirtelen távoznia, mert akkor nem lenne alkalom a kínálásra.
Egy vendégség régen főleg a beszélgetésről szólt, valamelyest pihenésnek számított, és kifejezetten az együttlét örömének megélését szolgálta.
Akkoriban a vendég ha szólt, akkor szólt, ha nem, akkor meg kivárták mit akar mondani.
Beszélgetés közben akár nagy csendek voltak egy darabig, és régen jórészt pipáztak közben az „emberek”.
Amikor végéhez közeledett a vendéglátás, akkor került sor az utolsó kínálásra,
„Na vegyen még egyet, utoljára Sógor” , „Igyunk egy utolsót erre a nagy örömre…” mondókákkal.
Mikor kezdett készülődni a rokon, ismerős, akkor illett tartóztatni, „Maradjon még, olyan ritkán jön erre fele…”.
Mikor aztán mégiscsak indulóban volt egy kis itókát, vagy összecsomagolt ételt, tojást, ezt-azt adtak, ajándékoztak – majd jött a kikísérés.
Attól függően – milyen kedves vendég volt az illető úgy kísérték ki.
Ha valaki igazán szívesen, és ritkán látott volt, a család apraja-nagyja kiment vele a kiskapuig, ott még ment egy kis beszélgetés, diskurálás, és megvárták, míg a vendég távozik.
Szégyen lett volna a gazdára nézve, ha hamarabb becsukja a kisajtót.
És bizony az is hozzátartozott az egészhez, hogyha a vendég kapatos lett, akkor vagy hazakísérték, ha távolabb lakott, akkor meg kocsival hazavitték.
Nem hagyták magára…
